|
Köszöntöm a kedves olvasókat!
Erdély még mindig rengeteg látnivalót rejteget magában, amelyeket az életben érdemes legalább egyszer látni.
Keresztanyukám felkért, hogy az idényi kirándulásunk menetét és a hozzá kapcsolódó élményeket most, én vessem papírra, örökítsem meg az érdeklődők számára.
A kirándulásunk első felét Tulceán és Sulinán töltöttük. Tény, hogy ez a rész már nem tartozik Erdélyhez, de úgy gondolom, hogy ezek a helyek is jelentős szépségeket és információkat nyújtanak az ide látogatók számára.
Az első napunkat Tulcea-n töltöttük. Ez egy kisebb kikötőváros, ahonnan a halászok és a turisták különböző vízi járművekkel kelnek útra, hogy elhajózzanak egészen a Delta torkolatáig. Az esténket egy Tulceai szállodában a Hotel Deltában töltöttük, ahol mind a Dunára néző kilátás, mind a kiszolgálás remek volt. Másnap, mint ahogyan sokan a turisták közül, mi is jegyet váltottunk az egyik hajóra, amely egészen, a Sulina-i kikötőig vitt minket. Itt már több napot töltöttünk el, hiszen a látványosságok itt már jóval vonzóbbak voltak. A szállásunk a Casa Sibiana panzioban volt lefoglalva. Ez egy uj, kellemes és megfelelő kényelemmel rendelkező kis panzio.
A következő napon, jöttek a betervezett és a panzió tulajdonosa által megszervezett a programok:
A nap első felében egy kis motoros csónakkal kivittek minket a Duna Delta egyik csatornáján keresztül a (Lacul Rosulet si Lacul Rosu) azaz a Kis Piros és a Piros tóhoz. Út közben megcsodálhattuk a Duna mellék ágain levő élővilágot. Sok, gyönyörüknél gyönyörűbb növény fajtával találkoztunk. Különböző madarak fészkeltek a sás tövében és ahogyan a csónakkal végighaladtunk, mögöttünk, a csónakunk által felkorbácsolt hullámokon csak úgy táncolt az a rengeteg tavirózsa.
Az idegenvezetönk, aki egyébként a csonakot is kezelte, bevitt minket, egy nagyon szük kis csatornán, egy kis halász tanyához, ahol megismerkedhettünk a deltai halászok életével, munkájával és felszereléseikkel.
A nap második felében már egy nagyobb teherbírású csónakkal mentünk ki a vízre. Úti célunk a Duna torkolata. Ott ahol a Duna találkozik a Fekete Tengerrel. A torkolathoz, a sulina-i ágon haladtunk a Fekete-tenger irányába. Utunk alatt megcsodálhattuk a Duna és a tenger közötti különleges mesterséges gátat, amelyet egy bizonyos Indiában termő fával erősítettek meg. Ennek a fának az a tulajdonsága, hogy vízzel érintkezve olyan kemény és erős lesz, mint az acél. Láthattunk a tenger és a Duna határát jelző régi és új világító tornyokat.
A Fekete-tengerre kiérve, balra kanyarodtunk, az öböl felé és elértünk a homokzátonyhoz, amit a madarak szigetének is neveznek. Itt megcsodáltuk a rengeteg, különféle madarat amelyek, hosszú utat átvészelve itt megpihennek. Ugyan csak itt található, egy különleges ukrán óceánjáró, amely mondhatjuk, hogy igencsak szerencsétlenül ért partot, hiszen a kapitány egy több évvel azelőtti térképet használt a kikötéshez és így nem tudhatta, hogy az általa tervezett útvonalon a homokzátony igencsak megváltoztatta a méreteit. Így hát 2008 óta ott áll a nagy óceánjáró Sulina partjainak közelében, a tenger közepében homokba fúródva, a végső sorsára várva. A visszafelé utunkat az öblön keresztül majd egy kis csatornán át tettük meg, a Casa Sibiana saját kikötőjéig.
Harmadnap, bérelt kerékpárokra pattanva, lekerekeztünk a tenger partjára, amely alig egy kilométer távolságra van a panziótó. A part jó tágas, nem zsúfolt, a víz lassan mélyül és kellemesen finom homok borítja. Nyugágyat béreltünk és miután elhelyezkedtünk a nekünk megfelelő helyen bevetettük magunkat a tenger habjaiban. A víz meglepően meleg és kellemes. Mivel a viz és a nap meg hozta a hatását és megéheztünk, a strandon elhelyezkedő éttermek egyikében, szpecifikus hal ételeket kóstolgattunk egy jó hideg sőr kiséretében. Egy nagyon kellemes napot töltöttünk el a Sulina-i strandon.
Amikor visszafelé vettük az utunkat ellátogattunk, az utunkba eső, Sulina-i tengerész temetőbe, ahol tejes csendben és békességben alusszák örök álmukat több mint öt nemzetiség ősei. Itt láttuk a tengeren elhunyt különböző nemzetiségű és vallású tengerészeknek állított emlékköveket is, sőt mi több még egy kalóz sírját is megtaláltuk, a kalózok ismertető jelével díszített sírkővel.
Ezzel véget ért a Duna deltai, túl rövidnek bizonyuló kirándulásunk. Másnap újra hajóra szálltunk és irány vissza Tulcea-ra mert még nagyon sok kaland várt ránk.
A kirándulásunk második felét az előzőhöz képest egy teljesen új helyen töltöttük. A tengerszintnél jóval magasabb, sziklásabb és büszkébb tájak között.
A első napon, utunk Kézdivásárhelyre vezetett, ahol a főtéren található Vörös panzióban foglaltuk el szálláshelyünket. Ez a panzió igazán kellemes és különlegesnek mondható. Remek hangulatot biztosít a szobák régies bebútorozása, a magasított ágy, tulipános festett almárium és a jellegzetes falusi, de mindakkor minden kényelmet biztosító berendezés. A kedves kiszolgálás, ami itt már, természetesen mindkét nyelven. A főteret bejárva, ellátogattunk egy múzeumba, ahol 3 kiállítást nézhettünk meg. A céhtörténeti kiállításson megismerkedhettünk a hajdani Kézdivásárhelyen lévő mesterségekkel és mesterembereivel. Megcsodálhattuk egy kézdivásárhelyi festőnő csodás alkotásait és találkozhattunk a híres kézdivásárhelyi babákkal, amelyek a különböző erdélyi népviseleteket viselve járják be az egész világot.
A következő napon, Marosfőn álltunk meg. A Bianca Panzió-ban szálltunk meg ahol a tulajdonosok, egy magyar-román házaspár végtelenül kedves vendéglátásban részesített bennünket. A vacsora után, már aznap megnéztük a Maros turisztikai forrását, ahova sokkal könnyebb eljutni, mint az eredetihez. A második napon el is indultunk egy nagy túrára a Maros földrajzi forrásához a Feketerez-re.
Az állomást és az utolsó házakat elhagyva, egy tehén csorda mellett haladtunk el. A tehenek meg a juhász kutyák is nyugodtan tették a dolgukat semmit sem törődve velünk. Minél jobban emelkedtünk, másztunk fel a hegygerincre, annál gyönyörűbb lett a kilátás, vissza a völgyre, a Csiki medencére és a Nagyhajmásra szikláira. Rengeteg képpel örökítettük meg a látványt. 1538 m magasságban végre meg találtuk a forrást. Miután üvegünket félig megtöltöttük, ugyanis itt még alig csörgedezik a Maros és nem lehet teli tankolni, boldogan ereszkedtünk vissza a völgybe.
Kirándulásunk utolsó szálláshelye Torockón volt, ami arról is híres, hogy itt mindennap, kétszer kel fel a nap. Először kora hajnalban felkel a Székelykő mellett és miután a sziklák eltakarják, egy jó idővel később (a későn kelők kedvére) a Székelykő sziklái között a nyeregben újra felbukkan. Csodálatos volt a Székely-kő lábánál ébredni, ugyanis ott volt a szállásunk a hegy lábánál egy kis parasztházban. Torockó jellegzetes hangulatát magunkévá tettük és szépségeinek felkutatása során, ellátogattunk a múzeumba, amely bemutatja a város történelmét és szokásait.
Másnap a Tordai-hasadékhóz kirándultunk. Végre, most már nem csak az autópályáról csodálhattuk meg a legendás szikla hasadékot, hanem végig mentünk a hasadékot kettészelő patak völgyébe és átmentünk rajta, egészen a túlsó feléig és vissza. Aki már látta a Békás-szorost, legjobban ahhoz tudnám hasonlítani ezt a csodát. A sziklák az eget karcolják, míg a völgyben-csendben csordogál a kis patak, amelyben békésen pisztrángok úszkálnak. A völgy túlsó kijáratánál boldogan legelésznek a juhnyájak.
A következő napon, hogy hűek legyünk Torda szépségeihez, hát elmentünk a Tordai-sóbányához is. Azokat a méreteket egyszerűen nem lehet leírni, gyönyörű. A hosszas lépcsősorozatok, a liftek, a leg alsó szinten kialakított sós tó, ahol kis csonakokban evezhetsz ha épp kedved tartja. A következő szinten működő óriáskerékből gyönyörű kilátás nyílik az egész létesítményre, asztalitenisz terem, játszótér, biliárdasztalok, mini golf pálya, koncert terem, stb. Mint ahogy sok más érdekességet Erdélyben így ennek a meglátogatását sem szabad kihagyni. Csak egy jó tanács, vigyenek magukkal meleg felsőt, ugyanis lent meglehetősen hideg van.
Remélem, hogy sikerült felkeltenem a kedves olvasók érdeklődését.
Megyesfalvi Petra
|
