Erdélyi körútunk 2014

Utazásunk oda, amit látnod kell, ha először jársz Erdélyben… "Magosan, a kék égen sasok keringtek mozdulatlan szárnnyal. S tova északnyugat felé, ahol a nádasok az éggel összeértek, kicsi fehér felhők hajóztak szelíden Erdélyország felé. Mintha csak a mocsár mélyéből fölszálló hazavágyó sóhajok lettek volna."(Wass Albert)     Azt hiszem én is valami hasonló sóhajt hallattam, mikor újra megláttam a Békás-szoros magasztos szikláit, a Szent Anna-tó sima tükrét, a Parajd-i sóbánya lélekvesztő m élységét és Marosvásárhely megkapó, barátságos szépségét.     A meleg nyár újra hívogat és bizony ismételten a marosvásárhelyi utcákon találtam magam. Keresztanyum, Anna most is ott sétált mellettem és mesélte a vár nevezetes történetét. De most valaki más is fogta a kezem. Idén nem csak az én kikapcsolódásomért jöttem, hanem azért, hogy megmutathassam a tulajdonképpeni második otthonomat a barátomnak, Ádámnak.     Július 13.-án az előző napi 40 perces izgalmas repülőutat már el is felejtve, látogattuk sorra Marosvásárhely nevezetességeit. Elsétáltunk a most újonnan lefestett Rákóczi-lépcsőhöz, melynek a Művészeti iskola tanulói adtak nagyobb tekintélyt.     Utunk a Kultúrpalotához vezetett, de aki már járt itt, az tudja, hogy micsoda művészi tehetség és türelem tükröződik a falakról és az ablaküvegekre festett arcképekről és történetekről, melyet a Tükörteremben meg is csodálhattuk aprólékosan. Marosvásárhely főterén lévő virágóra is egy olyan jellegzetessége a városnak, melyet bűn lenne elkerülni egy séta alkalmával is. Természetesen a kiemelkedő építészeti stílusok és épületek megtekintése után, a fiatalság érdeklődését jobban felkeltve a városi állatkertbe és a Weekend elnevezésű pihenőközpontban is ellátogattunk. Ezeken kívül, Marosvásárhelyen még meg kell látogatni, a Bolyai Líceumot előtte a Bolyaiak szobor csoportjával, a Bolyaiak sírját a Református temetőben és a Teleki téka érdekes Bolyai múzeumát és a könyvtárat. Szintén érdemes megnézni a Pseudosphera-szobrot, amely a Bolyai téren áll. Az emlékmű talapzatán az alábbi felirat olvasható: „Hódolat a szellem szabadságának, az igaz gondolat egyetemességének és a tér tudományának.” Az emlékművet Bolyai János születésének 200. évfordulójára (2002. december 15.) állították a Bolyai János Emlékév szervezői . A szobor három részből áll: egy piramisszerű lépcsős márványtalapzat, rajta egy rozsdamentes acélból készült térhálós szerkezet és ebben egy kék színű műgyanta harang. A harang felülete egy pszeudoszféra (állandó negatív görbületű forgásfelület), amelyen lokálisan érvényesül a Bolyai által megalkotott hiperbolikus geometria. (forrás Wikipedia)     Másnap autóba pattantunk és elindultunk az Erdély-körútra. Első utunk Fehéregyházára és Segesvárra vezetett. Ahogy kiszálltunk az autóból, szinte hallani lehetett a kardok csattogását a hajdani csatatéren. „Lehet, hogy ott állsz, ahol a nagy költőnk elesett egykor…” Igen, a leírások alapján Petőfi Sándor valahol a segesvári csatatéren vesztette életét a hazájáért. Minden vándor, aki tudott a csatában elesett, Petőfiről útja során a segesvári főút mellett, az Ispán-kútnál, letett egy követ azzal is tisztelegve a hősöknek. Ebből a kőkupacból emlékművet emeltek az út mellett. Petőfiért és a többi hős katonáért Fehéregyházán is állítottak emlékművet és mellette egy múzeumot, melyet ma is megtekinthetünk.     Természetesen Szovátára is ellátogattunk, mert bizony nem mindennapi egy kiterített medvebőr alakú sós tó látványa. Máskülönben az utóbbi időben gyönyörűen kiépítették az utat a tó körül és azt fa-alapanyagokból, így a természetes kinézete jól beolvad a környezetbe. Az út folyamán egy kicsit megéheztünk így ellátogattunk Vármezőre, ahol híres pisztráng tenyészet folyik és természetesen a helyi vendéglőben is specialitásként szolgálják fel a puliszkalisztbundában sütött pisztrángot muzsdéjjal (fokhagymaöntet). Aki nincs oda a halért, elhiheti, ez annak is ízleni fog.     Másnap reggel összepakoltuk a felszereléseinket és nekivágtunk a szállásunkhoz vezető utunknak.     Utunk, Parajdon is átvezetett. Talán már sokan hallottak a híres Parajdi sóbányáról, hol a sóslevegő rendkívül jót tesz az asztmás és egyéb légúti betegségben szenvedőknek. De talán kevesen tudják, hogy miként is csalogatják a turistákat erre a helyre. A bánya bejáratánál a napi jegyektől egészen az éves bérletekig megvásárolható a belépés. Két nagy autóbusz viszi le és hozza vissza az utasokat. Bizony korán kell ahhoz elindulni, hogy ne fogjuk ki a legnagyobb tömeget, hiszen a bánya felújítás után egyre nagyobb a látogatók száma.     Talán, ha úgy fogalmazok, hogy egy vidámpark komplexum, azt hiszem, hogy ez a legmegfelelőbb szó erre. A gyerekeket azért hozzák a bányába, hogy minél több sós levegőt szívjanak be, és ezt úgy lehet a legjobban elérni, ha szaladgálnak és játszanak. Ugráló vár, golfpálya, ping -pong asztalok, sőt még egy teljes kalandpályát is beépítettek a bányába. A felnőttek számára minden órában tornázási lehetőség van, mely ugyanezt a célt szolgálja. Ezeken kívül a bánya kiépítésének története és az ott zajló munkákról szóló leírások olvashatók az itt kialakított kis bányászati múzeumban. És persze, ha már egyszer ott jártunk, a falat is megnyaltuk. :)     Parajdon nem csak a sóbánya érdekes látványosság. Nem messze a bányától található a trópusi lepkeház. Gondolom mindenki először a gombostűvel átszúrt szárnyú élőlényekre gondol, de itt másról van szó. Egy kis szobába belépve, a trópusi hőség mellett, valódi tenyérméretű lepkék repkednek körülöttünk. Varázslatos volt. A trópusi hőség után jól esik egy jó kis fürdő is, ami megoldható az újonnan átadott modern strandon.     Utunk további állomása, Farkaslaka volt, ahol – mint tudjuk -, itt nyugszik Tamási Áron író, az Ábel Trilógia szerzője. Tovább menve áthaladtunk Székelyudvarhelyen, megkóstoltuk a Homoród-i forrás borvizét és megérkeztünk az elkövetkező négynapos szálláshelyükre Hargita fürdőn a Tirol Panzióba.     A hely, ahol megszálltunk egy csendes környezetben terült el, a fenyves erdők karjaiban, a főúttól távol, de ugyanakkor mégis tökéletes helyen ahhoz, hogy innen csillagtúrában közelítsük meg Erdély további látványosságait. Tudom, hogy nem feltétlenül az útleíráshoz tartozik, de azt hiszem, hogy számunkra elég jól megalapozta az alaphangulatot, mikor kiszálltunk a panzió előtt az autóból, egy hirdetőtábla fogadott melynek az alján, egy madzagon logó kő, a hirdető táblán pedig a pontos időjárás jelentés olvasható: Ha a kő: nedves (esik az eső), mozog (fúj a szél), meleg (süt a nap), fehér (havazik), hideg (hűvös van), hiányzik (ellopták).     A hely valami szenzációs volt. A faburkolatú épület tökéletesen beleillett a fenyvesekkel körülvett környezetbe. A patak csendesen csordogált medrében, és amikor a nap átsütött a fák tűlevelei között, olykor megcsillant a víztükör is a patak melletti kis tóban. És természetesen a házőrző szerepet is ki kell osztani, így Brumi a bernáthegyi kutyus sem marad feladat nélkül, de persze ő a gyerekek legjobb barátja, hiszen még a légynek sem tudna ártani. „Vannak nagyszerűbb, pompásabb, elragadóbb látványok Erdély tájai közt, de oly magasztos alig lehet több mint a Szent Anna tava. A legrégibb időktől a legújabbig szüntelen vallásos eszmék Sión-köde lebegett e táj fölött, ez volt a rajongók, az ihlettek Libanonja, ami Izráelnek az Olajfák hegye, a hindunak gangeszi szent völgy, az északi skandinávnak az Igdrazill árnyéka alatti magány, s a hellén költészet arany árnyképeinek a Temze: az Erdélynek a Szent Anna tava." (Jókai Mór)     Ahogy már az idézet is érzékelteti, másnap ellátogattunk a híres Szent Anna-tóhoz és a tőle nem messze fekvő Mohos-láphoz, melyek Hargita megyében találhatóak. A két tó jellegzetessége, hogy mindkettő egy-egy vulkáni kráterben helyezkedik el. A mohos-tőzegláp 1050, míg a Szent Anna tó 950 méteres tengerszint feletti magasságban terül el. A mohos tőzegláp, ahogy a neve is mutatja már a láposodás szakaszában van, azaz lassan befedik vízfelszínét a növények. Az egykori vulkáni működés miatt a mohos láp vize erősen savas pH. 3,8-4,1, így csak néhány faj képes megélni ezen a helyen, ilyen például a Vénusz légycsapója elnevezésű húsevő növény. Persze minden érdekességet nem mesélek el, különben is az ottani túravezetők elég humorosan adják elő a történeteket, melyet mindenképpen érdemes egyszer végighallgatni. Remélem, hogy felcsigáztam az érdeklődésüket! :)     Tovább haladva a szerpentines úton, ami keresztülszeli a fenyves erdőt, áthaladtunk Bálványos fürdőn. Mivel a delet már jócskán elharangozták, hát meg álltunk ebédre. Miután a gyomrunk meg kapta a jussát tovább folytattuk utunkat Kézdivásárhelyre.     Kézdivásárhelyen is érdemes megállni, hiszen ma már csak itt figyelhető meg a tipikus udvarteres elrendezés és persze Gábor Áron híres ágyús szobra. A céhtörténeti múzeum és a babamúzeum is jellegzetessége a városnak. A baba párok Erdély helységeinek népviseletébe vannak öltöztetve, s itt együtt megfigyelhető az összes viselet.     Vissza a szállásunk felé a Nyerges tetőn keresztül vitt az utunk. Vándor, ezen a helyen mindég állj meg, tisztelettel hódolni az itt elesett hősöknek. Hősiességük és áldozatukról tanúskodik a sok-sok kopjafa és az őket körülvevő mélységes csend, amit csak a fenyveseken átrohanó szél orgonája zavar meg olykor-olykor. „Nem tud róluk a nagyvilág, Hőstettükről nem beszélnek, Hírük nem őrzi legenda, Dicsőítő harci ének, Csak a sírjukon nőtt fenyők, Fönn a tetőn, a nyeregben, S azért zöldell az az erdő Egész Csíkban a legszebben.” (Kányádi Sándor: Nyergestető részlet)     Azt hiszem, hogy ezt a verset egészében elolvasva teljes képet kaphatunk a történtekről, de a szívszorító látványt, az összetartó szíveket nem pótolja semmi...     Érdekesebbnél érdekesebb helyek következtek. A Csíksomlyói katolikus templom a híres Maria-kegyhelye. Minden pünkösdkor itt zajlik a híres csíksomlyói búcsú.     Gyimesbükk és az itt elhúzódó ezer éves határ egy történelmi színhely. Hol is volt valójában a határ Románia és Magyarország között? Hát ott ahol az a nagy, magyar, korona alakú szikla áll. A hegygerincen végigsétálva további határköveket találunk, melyek utat mutatnak a múltba. A hajdani Magyarország legkeletibb vasúti bakterháza, a 30-as őrház, a Rákóczi-vár és a túloldalon a Kontumáci kápolna és az "Hit kapuja" keresztút kopjafái mind emlékül szolgálnak a rákövetkezendő idők gyermekeinek, kik még nem ismerik történelmünk színhelyeit.     Utazásunkból a számomra legkedveltebb részt hagytuk utoljára. Azok a „magasztos sziklák” ahogy említettem az írásom első mondatában is. Bizony, ez nem más, mint a Békás-szoros és a mellette elhelyezkedő Gyilkos-tó. Úgy gondolom, hogy valóban lenyűgöző látvány és nem csak nekem, aki már többször is látta, hanem még Ádámnak is elállt a szava. Az érzés, melyet ott a sziklák között él meg az ember, az szavakkal kimondhatatlan, ezt tapasztalni kell. Helyes a mondás. „Nem érez, ki érez szavakkal mondhatót.”     Újból egy csodálatos kirándulásnak lehettem egy szereplője és ezt nem csak én érzem így: „Sokszor a torkomban dobogott a szívem a látványtól…” mondta Ádám, miután megérkeztünk Budapestre.     Bár én nem Erdélyben élek mégis sokszor láttam már ezeket a helyeket, de szinte megunhatatlan még mindig minden gördülő kő, minden csillámló folyó és zöldellő fenyőerdő. Egy idézettel zárnám soraimat s üzenem, hogy hamarosan újra látjuk egymást. „Üzenem az otthoni hegyeknek: A csillagok járása változó. És törvényei vannak a szeleknek, Esőnek, hónak, fellegeknek És nincsen ború, örökkévaló. A víz szalad, a kő marad, A kő marad.” (Wass Albert) Megyesfalvi Petra